Hogyan válik egyetlen nappá az, ami a kozmosz rendje, a keresztény liturgia titka és a magyar néphagyomány élő tapasztalata? Március 25-e nem egyszerű dátum az évkörben, hanem egy olyan szakrális csomópont, ahol az ég, a föld és az emberi lélek ugyanarra az igazságra mutat: az élet befogadásának misztériumára.

Március 20-án amikor az Életadó Nap átlépi az égi egyenlítő vonalát, nem csupán a csillagászati tavasz kezdete érkezik el, hanem megnyílik az évkör egyik legszentebb kapuja: a tavaszi nap-éj egyenlőség, a Kikelet kezdete, az asztrális újév hajnalhasadása. Ezt az égi, s földi pillanatot – az asztrális hermeneutika szerint – az „esztendő reggelének”, "hajnalhasadásnak" nevezzük. Mert itt nem egyszerűen egyik évszak váltja a másikat, hanem a teremtett világ rendje mutatkozik meg újra látható módon: az Ég törvényei beleszólnak a Föld életébe, a néphagyományba, s a keresztény ünnepkör mély időrendjébe, a keresztény kalendáriumi hagyományba.

„Most hogy a télnek bilincse lehullt, S földünk vállára zöld palást borult,
Nyissatok ti is ajtót, ablakot, Bebocsátva a mennyei Napot!”

A Nagy Anyatermészet feltámadásának, s termékennyé válásának ünnepét, kortól, időtől független kozmológikus törvényét "keresztelte" meg a katolikus egyház Gyümölcsoltó Boldogasszony napjával, majd a Tavaszi Nap-éj egyenlőségtől számított Húsvéti feltámadással...

Értjük-e a nemes emberi minőséget, amely képes arra, hogy a Teremtés hatalmas energiáját, az Atya akaratát a méhébe fogadja, s az arra "rendelt időben" világra hozza? S Mária országában, érjük-e e hatalmas erővel való „együttmüködés” lehetőségét?

 

 

De jó volna, ha a rend és káosz pengeélen táncoló határán az ember fölfogná, hogy nem itt tartana a világ, ha megőrizte volna a teremtett világ egységes rendjét, az Unio Mystica elvét. Mert mindeközben az istentelen ördögi elv, s annak világuralmi terveket szövő szolgái jót röhögnek a becsapott áldozatokon...