A keresztény időszámítás egyik legmélyebb és legkevésbé értett sajátossága, hogy legnagyobb ünnepe, a húsvét nem kötődik egyetlen rögzített naphoz: időpontját minden évben kiszámítják. Évről évre elmozdul a naptárban, mégis egy változatlan rend szerint tér vissza. Ez a rend nem emberi önkény eredménye, hanem a Nap és a Hold járásának összehangolásából fakad — abból a felismerésből, hogy a szent idő nem a naptárban születik, hanem a kozmosz rendjében.

Március 20-án amikor az Életadó Nap átlépi az égi egyenlítő vonalát, nem csupán a csillagászati tavasz kezdete érkezik el, hanem megnyílik az évkör egyik legszentebb kapuja: a tavaszi nap-éj egyenlőség, a Kikelet kezdete, az asztrális újév hajnalhasadása. Ezt az égi, s földi pillanatot – az asztrális hermeneutika szerint – az „esztendő reggelének”, "hajnalhasadásnak" nevezzük. Mert itt nem egyszerűen egyik évszak váltja a másikat, hanem a teremtett világ rendje mutatkozik meg újra látható módon: az Ég törvényei beleszólnak a Föld életébe, a néphagyományba, s a keresztény ünnepkör mély időrendjébe, a keresztény kalendáriumi hagyományba.