KÖNYVBEMUTATÓ - Wieber Orsolya : A KOZMIKUS REND FESTETT KÉPE – az oklándi unitárius templom prófétáló mennyezetkazettái

KÖNYVBEMUTATÓ

Wieber Orsolya:

A KOZMIKUS REND FESTETT KÉPE –

az oklándi unitárius templom prófétáló mennyezetkazettái

Silentium, Secretum, Arcanum – hallgatni, elrejteni, titokként őrizni... Mintha e régi hármas intelem szellemében született volna 1771-ben az Oklándi Unitárius Templom festett kazettás mennyezete, amely több mint két és fél évszázada őrzi „prófétáló” üzenetét.

Oknyomozó sétára hívom az Olvasót Oklánd univerzumába, ahol a két páratlan „főszereplő”: a heliocentrikus világkép Systema Copernicanuma és a húsvét szent idejének Aepactája – a tudományos és hitvalló időt megjelenítő, világon egyedülálló két kazetta – mellett virágnyelven beszélő rózsafák, mitikus állatok és rejtélyes geometrikus kazetták „prédikálnak” a hívek feje fölé feszített mennyezetfán...

„Szép az, ami igaz” – szólal meg a fára festett bölcseleti maxima: mert a virágzó szépség mögött hermetikus jelbeszéd, szent számok és csillagászati ciklusok titka rejlik.

A nyomozás kulcsa a Systema Copernicanum két „testet öltött” planétája: a Jupiter és a Szaturnusz, a régi időszemlélet Chronocratorai, az „Idő urai”, amelyek Nagy Konjunkciói, történelmi együttállásai rendre korszakhatárokat és prófétikus időket jeleznek. Sub rosa őrzik a rózsák közé rejtett jóslatot: a messianisztikus időrendet. E sokrétű szimbólumértelmezésből fonódik össze Oklánd univerzuma, a Systema Temporum, az Idők összetett rendszere: az a prófétikus óramű, amelyben isteni és emberi, égi és földi, csillagászati és történelmi idő vetül egymásra, s amelyfelfedi Oklánd végső titkát, a Szent Időt:
amely Jézus jászolánál megszületett,
a 16. században unitárius vallássá lett,
s a 18. században fára festett prófécia lett...

Tisztelettel, és szeretettel hívom

a mennyezetkazetta elkészülésének 255. évfordulója alkalmából szeptember 27-én rendezendő

hálaadó ünnepi istentiszteletre, pulpitusavatásra, az azt követő konferenciára

és könyvem bemutatójára a Csízió érdeklődő Olvasóit!

Szeretettel: Wieber Orsolya

Summázat...

Képzeljük el magunkat 1771-ben, Erdélyben... Kecses dombhajlatok között megbúvó mesebeli táj, a Homoród mente egyik székely falucskájában, Oklánd bizonyára még a nagy nyári esőzésektől sáros utcáin, ahol a mindennapokat a teremtett világ gyönyörű ritmusa: az évszakok változása, a vetés és aratás, a születés és temetés, a menyegző és keresztelő, no meg az illatos mezőről az utcán hazafelé ballagó jószágok behajtása diktálja az Életet.

Istenhordozó táj időtlen ritmusú élete...

S ekkor belépünk a falu Árpád-kori, 13. században épült, ám az 1500-as évek második felére unitáriussá vált, várfallal körbevett, paradicsomi szépségű kerttel övezett templomába, felnézünk a fejünk felett feszülő 1771-es festett kazettás mennyezetre, és a békés reneszánsz ihletésű virágcsokrok, az indák, rózsák és állatalakok, valamint a sehol másutt nem látható rejtélyes geometrikus minták között hirtelen valami olyasmit pillantunk meg, ami a korabeli, 18. századi Európa legfejlettebb egyetemi katedráira vagy csillagászati obszervatóriumaiba volna való. 

Egy sárgásfehér alapszínű, tökéletes szférikus körökből, bolygókból és pályáikból, s végül a rajtuk kívül eső csillagok szféráiból kirajzolódó, precíz csillagászati diagramot, melynek felirata: Systema Copernicanum, avagy a heliocentrikus napközpontú világmodell kopernikuszi szisztémája. A „kopernikuszi fordulat” bolygóábrája, amely egy korszaklakotó, történelmi sorsfordulónál, az 1500-as évek hajnalán a Földet kimozdította több évezredes, centrális helyzetéből, s ezzel fenekestül forgatta fel az emberi gondolkodást, a látásmódot, s benne a teremtett lény és a teremtett világ: ember és Isten kapcsolatát...

Ám közvetlenül mellette ott áll az időbeliség egy másik arca is: az ember véges idejéből a lelket a végtelenbe tágító hitvalló idő hagyománya, az üdvtörténet szimbólumát hordozó Aepacta 1899-ig óraműpontossággal működő húsvét-kiszámoló matematikai ábrája.

A korabeli tudományosság legmodernebb csillagászati kódja és a hit „prófétáló matematikája” a Hit és a Tudás vallásának egyik gyöngyszemszépségű templomában...

Az ember joggal teszi fel a kérdést: hogy kerül a Systema Copernicanum és az Aepacta tábla, két sehol másutt a világon meg nem található – tézisem szerint egymással szimbolikusan és asztrális értelemben is párhuzamba állítható – csillagászati és hitéleti ábra egy Isten háta mögötti falucska – jobban mondva: az Isten tenyerén élő közösség – szent liturgikus terébe, szemet gyönyörködtető reneszánsz kazetták egymással „értelmi együttállásban” álló társaságába?

Nem csoda, ha felmerül a kérdés: hogy kerül mindez a mennyezetfára?

Hogyan kerül a kora újkor legmodernebb és legmerészebb tudományos világképe az 1700-as évek harmadik harmadában egy unitárius templomtérbe, a szószék és a padsorok fölé, ahonnan a hívek Isten igéjét hallgatják – amikor Kopernikusz főműve, a De revolutionibus még 1835-ig egyházi indexen maradt, s közvetlen bizonyítékai is csak a 19. század közepére születtek meg?

S honnan ered ez a rendíthetetlen bátorság egy olyan elnyomó korban – amikor Erdély és a teljes székelység a véres-kezű Habsburg birodalmi önkény kőkemény szorításában él, protestáns felekezetek a Mária Terézia-féle erőszakos rekatolizációtól szenved, s miközben a Homoród mentétől távol eső birodalmi császárvárosban, Bécsben a teljes unitárius vallás felszámolásán fáradoznak?
Honnan a kimagasló tudás, a rendíthetetlen hit, és az eltökélt motiváció, hogy a teljes ellehetetlenítés, a véres madéfalvi veszedelem (1764) korszakában az unitárius vallás bevett felekezetté válásának 200. évfordulóján, 1771-ben az oklándiak a fejük fölé fessék ezt a gyanúsnak vélt, rebellisnek ítélt, egyenesen veszélyesen felforgató heliocentrikus ábrát és annak „üdvözítő párját”, az Aepacta kazettát? 

És itt kezdődik igazán az oklándi rejtély...

A teremtett világ megannyi csodáját lenyűgözve néző, szimbólumkutató szem, a „Tsillag-néző” írói figyelem egy csapásra észreveszi az első jelet: a mennyezet kettős jelbeszédét, küldetéses „prédikálását”...

Észreveszi, hogy a Systema Copernicanum kazetta nem az eddig vélt mintául szolgáló becses kincs, a Kincses Kolozsvár Unitárius Kollégiumának könyvtárában kézről kézre járó, 1543-as nürnbergi első kiadású eredeti kopernikuszi mű, a De revolutionibus orbium coelestium egy az egyben való hű másolata.

Észreveszi azt is, hogy az oklándi ábrán két planéta, a Jupiter és a Szaturnusz mintha a többi égitest között kiemelt rangú, megtisztelt szerepű, különleges minőséggel és feladattal felruházott, megszemélyesített, „testet öltött” égitestként jelenne meg.

S éppen ez a két kiemelt planéta az, amelyet az emberiség évezredek óta idő- és sorskijelölő, „korszakalakító”, nagy „történelemcsináló” égitestként figyelt: a Jupiter és a Szaturnusz, a két nagy Chronocrator.

Olyan, mintha a Systema Copernicanum tábla valójában Kopernikusz heliocentrikus rajzának magyar parafrázisa volna!
Egyszóval joggal teszi fel az ember a második kérdést is: mi végre e különös „planéta-kivételezés”?

S minél jobban nézi az ember a két ábrát s azok szimbólumoktól „hangos” környezetét: a virágok, indák, „alkímiai retorták”, asztrológiai és csillagászati jelölések, az Idő különféle arcait idéző kígyómotívumok, lélek-madarak és állatalakokba rejtett Krisztus-hasonlatok, valamint más – csodálni való - protestáns festett mennyezeten nem látható, egyedi geometriai alakzatok, egyszóval: színek, számok, formák rózsák közé rejtett sokaságát, annál inkább gyűlik a megválaszolásra váró megannyi kérdés...
S választ az Ég és a történelem együtt olvasása adja: mert aki ismeri a jeleket, az felismeri azokat rejtve is, aki tudja mit keressen az megtalálja azt „sub rosa” , azaz rózsák közé rejtve virágnyelven is...

E könyv tézise ezért éppen az oklándi titok végső megfejtésére épül: a hitvalló idő Aepacta-kazettájának és a tudományos idő kopernikuszi táblájának, kettejük szoros együttállásának, szimbolikus jelek és formák közé rejtett szent titkára – amely az erdélyi unitarizmus egyik legmélyebb szellemi alapvetésén, a hit és a tudás unitárius kézfogóján, s éppen e két „főszereplő” planétaszimbólum allegorikus olvasatán át vezet bennünket a könyv végére beérő megoldáshoz.

S a feltett kérdésekre az asztrális hermeneutika - egyéni világolvasó - módszerével keresem a választ, ahol az amint fent úgy lent hermetikus elve alapján egyetlen egy közös origóba mutató választ: a vallás, az égből eredő mitológia, a magyar égolvasó hagyomány, az asztrológia és asztronómia, a művészet és a kultúra, a nyelv: egyszóval a szó szerint és átvitt értelemben vett égig érő történelem együtt adja. Az a mára elveszett tudás, amely - az ókeresztény egyházatyáktól, a középkoron át a reneszánsz és a kora újkor tudós világáig élő hagyományában - a két isteni könyvet: a Szentírást és az Ég nyitott könyvét még együtt olvassa...

Mert az így együtt olvasott történelem és kozmikus idő ritmusa tárja elénk, az oklándi rejtélyre válaszul, magát a „kozmikus történelmet”: a mindenkori egyéni üdvözülés hitét, a 18. századi unitarizmus közösségi feltámadásának történelmi óhaját, sőt magának az unitárius vallásnak a lényegéhez, Jézus eredeti tanításához való visszatérés kérdéskörét is.

E történet égi főszereplői pedig éppen azok a Jupiter és Szaturnusz planéták, a betlehemi jászol felett álló messianisztikus bolygóegyüttállás főszereplői, amelyek az oklándi Systema Copernicanum táblán kiemelt rangban, szinte „testet öltve” jelennek meg.

Ők azok a régiek által nagy idő- és sorskijelölő Chronocratoroknak nevezett planéták, amelyek mintegy 20, 200 és 800 éves ciklikus együttállásaikkal olyan égi időrendet rajzolnak ki, amelynek fonalán visszafelé haladva a csillagászati, történelmi, teológiai és szimbolikus összefüggések meghökkentő konvergenciájára – egyfajta értelmezési „együttállására” – sub rosa, azaz rózsák közé rejtve bukkanunk.

Tartsanak hát velem e „prófétikus óramű” oknyomozó értelmezésében, az oklándi univerzum Systema Temporumában, azaz az Idők összetett rendszerében. E virtuális séta során megrendítő üdvtörténeti, történelmi és csillagászati analógiák meghökkentő egybecsengése tárul az Olvasó elé, amely végérvényesen megadja a választ arra, miért hívom az idén 255 éves oklándi mennyezet univerzumának titkát: prófétáló üzenetnek...

Silentium, Secretum, Arcanum: hallgatni, elrejteni és mélyén őrizni...

E hármas gondolat int bennünket értő figyelemre. Ezzel a felismeréssel, e virágnyelven őrzött hármas titok feltárásával hívom az Olvasót az idő- és jelképolvasatok egymásra vetülő rétegeiben a képzeletbeli templomtorony csigalépcsőinek megmászására.

A könyv végére, a templomtorony csúcsára érve ér össze mindaz, amit e könyv fejezeteinek különböző „lépcsőfokain” külön-külön magyaráztunk, külön-külön olvastunk még.

Mert az oklándi mennyezeten nemcsak az emberi gondolkodás mélyén élő szakrális ősképek, nemcsak az állatfigurákba rejtett jelképek, nemcsak a művészettörténet mércéjével mért lenyűgöző szépségű, szimbolikus virágdíszek, s nem is csak a történelem megidézése vagy a világon egyedülálló, sehol máshol nem található két kazetta – mint másodlagos jelek – prédikálnak, hanem maga az Isten által rendelt Szent Idő – mint elsődleges jelentés – a mennyezet fájára festve prófétál.

Szent Idő, amely Jézus jászolával megszületett,
a 16. században unitárius vallássá lett,
s a 18. században fára festett prófécia lett...

Idő, amely azért szent, mert az unitarizmus saját, égig érő történelmében az Isteni Idő testet öltését hordozza...