Gondolatok Mohács 500 margójára...

Gondolatok Mohács 500 margójára...

Ősidők óta létezik egy sötét erőtér, amely ellentétes a Fénnyel. Vigyázz, magyar, és gondolkodj! Amíg nem késő, vedd észre, és gondolkodj, mert nem a másik magyar az ellenfeled! Ne hagyd, hogy a mindig az önmaga hasznát leső, nevető harmadik, ez az ősidők óta létező erőtér most is ugyanazt tegye: széttörje és elvegye az életedet: a múltadat, a történelmedet, a vagyonodat, a hitedet, az identitásodat, a gondolataidat, a biztonságodat, hogy végül embert emberrel, férfit a nővel, anyát a gyermekével, magyart a magyarral szembeállítva megossza a nemzetedet! Vigyázz, magyar, és gondolkodj! Amíg nem késő, vedd észre, hogy nem a másik magyar az ellenséged! A nevető harmadik az... akinek mindig Mohács kell! – írtam 2026. április 12-ét megelőző, sorsválasztó napokban.

S a magyar nemzet Mohács 500. évében újra nem gondolkodott... Újra elbukott...

Hagyta, hogy vélt vagy valós sérelmei fölülírják a józan észt. Nem gondolkodott, mert oly sok, magukat nemzeti, konzervatív gondolkodóknak valló sem ismerte valójában fel a sorsdöntő időt... s ellenszegülésükkel, kettős beszédükkel, burkolt lázításukkal egy újabb mohácsi csatatérre vezették a nemzetet. Nem ismerték fel az Idők szavát, s csatatérre küldték a nemzetet. Tudják vagy sem, hatalmas karmikus felelősséget kell viselniük ezután, mert egójukat, öntelt hatalomféltésüket, soha be nem teljesülő vágyaikat láncra kötni nem tudták, történelmi hibájukat pedig, éppen egoizmusuk miatt, beismerni soha nem fogják. De a kozmikus történelem már csak ilyen: van egy magasabb síkja, ezt pedig nekik tudniuk kellett volna...

Ezt a csatát ugyanis nem nyílt hadszíntéren, hanem – a 2020-as, Jupiter–Szaturnusz-ciklus miatti korszakváltás levegős eleme okán – az éterben, az információs térben, szavakkal gerjesztve, lázítva, hergelve vívták... S vívják ezután... E napokban is az egyre nyíltabban felszínre kerülő fizikai, erkölcsi, szellemi rombolás: az elbukás, s a nemzet fizikai javainak újbóli kirablása által.

Szomorú, hogy az idegen érdekeknek és a nemzetet elárulóknak oly jól sikerült a tudati manipulálás, hogy sem a hangadók, sem a milliók nem veszik észre, miféle óramű csavarjaivá váltak – vagy ha lassan-lassan be is azonosítják a jeleket, egoizmusuk miatt, amelyet eddig is képtelenek voltak a nemzet érdekében becsatornázni, önmaguk előtt úgyis letagadják történelmi árulásukat...

2019 őszén, mikor az égre néztem, bevallom, megrettentem, s akkor eldöntöttem, egy számomra teljesen ismeretlen terepen folytatom a gondolatébresztő írást... Ezért 2020 előestéjén, 2020 hajnalán elindítottam a Csízió blogot, hogy minél többen felismerjék az idők szavát, a valóban bekövetkezett nehéz idő eljövetelét.

A történelmi időt akkor – jóval megelőzve a világi eseményeket – KORSZAKKAPU-nak neveztem el.

Mert az égre nézve felismertem: „...oly keskeny kapuban, a kozmikus erők oly szigorú határvonalat húzó tér-időpillanatában, oly hatalmas változások „szaturnuszi” küszöbén állunk mindannyian – írtam 2020. januári, első jegyzeteimben –, amely a sötét birodalmi múlttól való teljes eltávolodásra és tiszta Jézus-hittel teli, felelősségteljes változásokra sarkall bennünket! Ha tovább halogatjuk egyéni és közösségi megváltoztatnivalóinkat, súlyos nehézségek törhetnek ránk. Ez a földi polaritás törvénye… Nincs idő a mellébeszélésre!”

„Olyan KORSZAKKAPUBA érkezett az emberiség – írtam 6 éve –, amelynek spirituális megértése nélkül, a harmonikustól messze távol eső mindennapjaink problémáinak sorát sem megérteni, sem kiküszöbölni, sem kijavítani nem lehet!” Veszélye pedig abban áll, hogy annak a hat évvel ezelőtti évkezdetnek a fejünk felett látható bolygóállása koncentrált formában, igen komoly, körülbelül 500 évente ismétlődő, periódikusan mozgó történelmi hullám-előképet idéz meg...

Sűrű felhők gyülekeztek ugyanis 1515–1520 táján (ezen belül is 1519–1520 táján) az emberiség egén, amelyek akkor egy korabeli civilizációs korszakváltást hozva a világra, földrajzi, gazdasági, kereskedelmi, politikai, világnézeti, kulturális, tudományos és vallási értelemben fenekestül forgatták fel az egész világot, s benne a magyarság sorsát.

E sűrű felhők – melyek egyes birodalmak eltűnését, mások születését és virágzását eredményezték – Magyarországot pedig a mohácsi csatatéren kivéreztették, most, 500 év múltán ismét felettünk járnak!”

Ám tegnap és ma, hangadó nemzettársaink, ahelyett, hogy felismerték volna a vészjósló égi és földi jeleket, hogy beazonosították volna a történelmi példákat és szereplőket, hagyták magukat önteltségük, vélt vagy valós sérelmeik miatt az ősi ellenség a mindenkori birodalomépítők által megrészegíteni, s teljesen tévesen a báránybőrbe bújt farkasokat kísérelték meg megszelídíteni – mindeközben a nemzeti hibákat felnagyítva tálalva százaereket akár befolyásolva –, ahelyett, hogy beazonosították volna az analógiákat: addig-addig lázítottak, hogy bizonyára maguk sem gondolták, de egy modern mohácsi csatatérre küldték a nemzetünket.

A 2026-os év nagy konstellációi Magyarországra csillagzatára vetítve tisztán leképezik (Mo. Napja – tranzit Plútó-kvadrát és nagytanító fényszög, tranzit Uránusz), hogy oly sokan nem voltak képesek megszelídíteni irracionális hatalomvágyukat, nem voltak képesek láncra kötni, megzabolázni, igába hajtani saját egoizmusukat, leszelídíteni lázításukat, nem mérték fel egy modern csatatéren hangjuk, szavaik erejét, egyszóval nem ismerték fel önmagukra, személyes felelősségükre nézve a történelem kozmikus jeleit.

Amint fent, úgy lent – nem voltak képesek beazonosítani a kozmikus-történelmi jeleket. Hiszen: „Nem a történelem ismétli önmagát – írtam le oly sokszor az elmúlt hat év alatt –, hanem a bolygók járnak időnként ugyanúgy az égen, azonos történelmi párhuzamokat alkotva a világi térben...” S aki nem ismeri fel a történelmi jeleket, az elbukik...

Pedig lehetőség lett volna feltárni a történelmi párhuzamokat és a spirituális okokat, megvilágítva beszélni az akkori történelem és a jelenkori politika mögött megbúvó szellemi összefüggésekről!

„Ideje lett volna észrevenni, hogy a mindenkori birodalomépítőkről szóltak az akkori, 500 évvel ezelőtti konstellációk és a jelenkori történések drámai sorozata: ugyanaz a háttérből irányító, túlburjánzó, kevesek világuralmi érdekét szolgáló, kegyetlenül leigázó, mások életéből hasznot húzó, határtalanul öncélú, a sértett egót mások ellen lázító, az egyensúlyi állapotából kibillent, aktív energia tombolása zajlott egykoron, és zajlik ma is a világban.”

Csak más díszletben, más jelmezbe öltöztetett szereplőkkel, más eszközökkel. Olyan résztvevőkkel, akik akkor is és ma is megfeledkeznek tetteik következményéről: egyrészt a karma ok-okozati törvényéről, másrészt a történelmi periódusokat alakító kozmikus energiák hullámmozgásáról. 
„Mert csak a spirituális gondolkodást nélkülöző, istentelen emberiség éli meg életét, történelmét napról napra...” – aki érti a valódi jeleket, az távlatokban gondolkodik...

„Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak pusztításait megsirassam” – írta Brodarics István, II. Lajos király kancellárja, szerémi püspök, humanista diplomata és történetíró, ki személyesen vett részt az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatában, és túlélte azt.

Ma, Mohács ötszázadik esztendejében, amikor ismét augusztus 29-ét írunk, hajtsunk fejet azok előtt a vértanúk előtt, akik még értették a saját történelmüket. Nem elbódulva, tánccal, vigassággal, örömittasan maguk hajtották a fejüket a halálba – hanem vértanúként haltak meg a nemzet ügyéért a mohácsi csatamezőn. Király és főpap, főúr és köznemes, katona és névtelen magyar együtt áldozta életét egy 500 évvel ezelőtti Korszakkapu határán. Ők a történelemkönyv aranybetűkkel írt lapjain állnak ma is az utókor előtt.

De vajon azoknak, akik a modern csatateret, az étert teleharsogták, akiknek ötszáz esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy megértsék Mohács üzenetét, hogy felismerjék az Idők szavát, hogy észrevegyék, kik fordították újra egymás ellen a nemzetet  – azoknak a neve szerepel-e majd a történelemkönyvek lapjain?

„A napot, melyen a csata lezajlik […] a Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni” – jövendölte meg váteszként Perényi Ferenc váradi püspök a csata előtt, ki maga is ott maradt a mohácsi mezőn.
Ő rájuk, arra a húszezer hazafira azonban ötszáz esztendő múltán, máig emlékezünk.

Legyen áldott az emlékük!