Kör és kereszt – avagy Advent koszorúja...
Kör és kereszt – avagy Advent koszorúja
A ház, amelyben megjelennek a szent jelképek, ott nemcsak az Istennek szentelt élet szimbólumává, de az Élet erőforrásává is válnak.
A természet körkörös forgásával az Anyatermészetre hangolódó emberéletünkön is lenyomata van a sötétedő órák, s a megrövidült nappalok fényt, csillogást, melegséget, éltető tüzet áhító misztikumának.
A régiek - akik természetes módon élték át a kozmikus rend és az emberélet misztikus egybetartozását - a Karácsonyt megelőző sötétség havában, e „sötétség adta szorongás” lélekindító időszakában, azaz az adventi várakozás óráiban elmélyülten vártak az életet garantáló, rendre újjászülető Fény, a kereszténység Fény fiújának, Jézusnak az emberi világba való megszületését.
Így vált a december 21-i, téli napfordulatot követő harmadnapra, azaz Karácsonyra megszülető Fény áhítása, az adventi várakozás négy hetes, misztikus időszakává.
„Köröszt”, avagy a kör-osztó kereszt jelképe
Régi hagyomány Advent első vasárnapjára adventi koszorút készíteni, majd az ezt követő pirosbetűs vasárnapok elcsendesülő óráiban, a zöldellő koszorún mindig egy-egy gyertyával többet meggyújtani.
A kört formáló koszorú ősi, egyetemes, kozmikus jelkép.
Körkörös alakja, az Élet állandó körforgását, a természet rendjét, az évkör járását, a Nap égi Zodiákuson való tovahaladását, körkörös mozgását szimbolizálja ősidők óta az ókori népek kultúrájában.
A kör tökéletességet formázó alakja, az Isten által teremtett világ tökéletes, precíz, kerek egészét jelképezte a régiek mitikus hitében.
Az adventi koszorú körívet formáló örökzöldzöld lombja pedig az ember egyetlen, örök, valóságos részével a lélekkel, vagyis az Örök Élettel áll szimbolikus kapcsolatban.
Ezt a teljességet jelképező örök kört osztották fel négyrét a régiek,
a földi négyesség - a négy égtáj, a négy évszak, a négy földi elem, s a négy Evangelista - mintájára.
Ez a földi négyesség, a „sarkosság” jelképezte - az esztendő napfordulatainak és nap-éj egyenlőségeinek – a kereszt osztatát,
s a négyességgel jelölt földi világért életét feláldozó Krisztus kereszt szimbólumát.
A körívet zöldágakkal keresztező, úgynevezett körbeírt,
vagy kör-osztó kereszt, ahogy a régi magyarok mondták, köröszt „végein” méhviasz gyertya állt, amely az örök élet fényét szimbolizálta őseink máig ható hitében.
A körön át ívelő kereszt közepén pedig, égő csipkebogyó jelölte a forgástengelyt, az Isteni középet, amelyből sugarasan árad ki Isteni akarata és teremtő ereje, amely egy soha meg nem álló,
a földi életet életben tartó világkerék. E mindig újjászülető körkörös mozgást a Nap atya folyton folyvást forgatja, hogy teremtő erejével a földi világ, a földi idő és az emberélet meg nem álló kerekét soha senki meg ne állíthassa...
A pirosban izzó, csipkerózsa-közép egyben ki is jelöli az Istenvárás mágikus pontját, Karácsony szent pillanatát, ahol az Isten fia, az Ember fiaként belép az emberiség világába.
A képbe rejtett jelek, az ősi jelképek beszédesek.
Ám nemcsak mesélnek egy nép, egy népszokás, egy ünnep naptári elhelyezkedéséről, s ebből adódóan a régi ember egyetlen tájékozódási pontjának, az égboltnak a fénylő képéről, de mesélnek eleink hitvilágáról, az Életet fenntartó és újra és újra újjáteremteni tudó szerves kultúrájáról is.
S amint a jelkép szó neve is mondja jelentése van a képnek. Mégpedig mágikus jelentése, ezért a ház, amelyben megjelennek a szent jelképek, ott azok nemcsak az Istennek szentelt élet szimbólumává, de az Élet erőforrásává is válnak.
