Kánikula „Égre festve” – avagy a kutyacsillagok nyári meséje...

Kánikula „Égre festve” – avagy a kutyacsillagok nyáresti meséje...

Valahányszor a nyári hőhullámok idején, amikor a százágra sütő, perzselő nap fényében, a felforrósodott utcakövön tántorgunk, érdemes az égre nézni. Mert a kánikula nem csak egy meteorológiai jelenség, hanem csillagmitológiai esemény is. Még ha a szikrázó Nap fényétől mindezt nem is látjuk.

Ahogyan régen nevezték, Nyárhó közepén, Szent Jakab havában, Áldás idején, Rák zodiákus végén, amikor a fejünk felett ragyogó Nap a Procyonnal és a Szíriusszal egy égi vonalba kerül, égi kutyák "vonyítanak" a napfényes égbolton fölöttünk... Pontosabban a kutyacsillagképek és kutyacsillagok: a Procyon és a Szíriusz, a Kis és Nagy Kutya fénylő csillagai. Amelyről a "kánikula" szó maga is mesél...

A latin "canicula" jelentése ugyanis: "kis kutya". Ám nem a nyármelegben, kedvesen lihegő házikedvencre kell gondolni, hanem a forró napokhoz kapcsolódó égi állatra: a Canis Major csillagkép Szíriusz nevű, ragyogó főcsillagára, az égbolt legfényesebb állócsillagára. Az ókori Egyiptomban e csillag heliákus (azaz a Nappal egy időben történő) felkeltéhez igazodott ugyanis a Nílus áradása, s ez a pillanat az év legmelegebb időszakát, azaz a kánikulát jelezte. Mindez i.e. 3500 körül valóban egybeesett a mai júliusi napokkal.

De nem csak a Nagy Kutya, hanem a Kis Kutya is fontos szereplő e nyári hőségben. A Procyon csillag, a Canis Minor főfénye, a Szíriuszt megelőzve tűnik fel az égen, és nevet is innen nyerte: a görög prokyón jelentése: „a kutya előtt”, azaz a kutya előtt felkelő, az feltűnését jelző nevet viseli mind a mai napig.

A Procyon és Szíriusz párosa évezredek óta figyelem tárgya. Egyiptomban istennőkkel azonosították őket, Babilonban papok tanulmányozták égi helyzetüket, Kínában pedig a "Déli Folyó harmadik csillagaként" tartották számon a Procyont.

Nyelvészeti és kultúrtörténeti kalandozásaink mellett azonban nézzük meg azt is, mit mutat a csillagtérkép!

A Kis Kutya meglehetősen szerény konstelláció: mindössze két pontot köt össze, mintha valaki egy vonallal firkantott volna egy kutyakölyköt az égre. De annál ragyogóbb a főcsillaga. A Procyon a téli égbolt nyolcadik legfényesebb csillaga, amely mindössze 11,4 fényévre van a Földtől. Társa is van, egy halvány fehér törpe, amely 41 éves pályán kering.

A Nagy Kutya csillagkép ezzel szemben igazi égi ordas. Területe nagy, és benne található a Szíriusz, a Földről nézve legfényesebb csillag. Mindössze 8,7 fényévre van tőlünk, és télen az Oriontól keletre ragyog. A Szíriusz a téli hatszög legalacsonyabb csúcsa, mellette Procyon és Rigel is téli fényhármasba fog.

Mindkét kutya fontos égi „vadászsegéd” Orion, a magyar csillagmítoszi hagyomány Nimródjának, a mitológiai-bibliai égi nagy vadásznak az oldalán. Egyes mítoszalapító hagyomány szerint a Kis Kutya valójában nem is eb volt, hanem egy ravasz róka, akit a Nagy Kutya kergetett. Az istenek pedig az örök kergetőzés végén égre az emelték őket, hogy a Tejút menti csillagporos úton vadászhassanak tovább, Nimród ősatya nyomában.

A csillagmitológia és a népi időmegfigyelés az idők folyamán összefonódott. Az ókori Rómában a Canicula, azaz a Nagykutya fényes csillagának a felkeltétől kezdve várták a forróságot, így Szíriusz nyári kelése és a forró napok egybeesése az idők folytán megerősítette a hiedelmet, miszerint a "kutyaidő" bizony a csillagok „hibája”. Innen ered a magyar kifejezés is a tikkasztó forróságra, a "kánikulára" is.

A rekkenő hőség, a perzselő napfény, a felhevült levegő, s a víz után „lihegő” ebek és emberek mind az égi kutyákra emlékeztetnek, akik évezredek óta kísérik az emberiséget odaföntről a Tejút ösvényein át.

Nyáron, amikor a kutyák égi fényei a Nap közelében járnak s eltűnnek a nappali égboltról – hiszen a napfény vakító ereje kitakarja őket –, csak a forróságban érezhetjük „láthatatlan” jelenlétüket. Ám eljön az idő, amikor ismét fénylő csillagkutyákká válnak, és „csillagporos” bundájukkal ragyognak a kutyahideg téli éjszakában...

S addig? Addig is e „kutyamese” hűsítő emléke kísérjen bennünket a kerti diófa árnyékában, értve már a kánikula nyári mondáját, melyet a Tejúton nyargaló kutyafalka csahol az égre.