A „Fény szentje” - Szent Luca mágikus napja, december 13.

A „Fény szentje” - Szent Luca mágikus napja, december 13.

A „kettős természetű” Luca-naphoz fűződő megannyi keresztény és kozmikus szimbólum, mágikus hagyomány és népi „játék” okát most is csak a magos égre emelő tekintetünkkel érthetjük meg igazán! Mert a sötétségnek, csakúgy mint a fénynek, hatalmas teremtő ereje van! Kérdés, mit növelünk, s Szent Karácsony éjjelére, mit hozunk világra belőle?

December 13-a, a keresztény kalendáriumban az ókeresztény „Fény  szentjének”, a Fény-Krisztus jegyesének - ki a gonosz erők általi megvakítása miatt a szemfájósok és betegek védőszentje -, 

a latin „lux”,

azaz „a fényesség” és „látás”

szóból eredeztethető nevű

szent Luciának az ünnepnapja.

Ezzel „szemben”, az ősi magyar hagyomány és a magyar keresztény hagyomány „kettős”, „rontó-bontó” természetű Szent Lucája, a magyar kalendárium termékenységjósló, varázsló „szentje”, kinek neve napjához megannyi máig élő néphagyomány társul. Kezdve a jövőt megtermékenyítő Luca-kalendáriumtól, a Fényhozó, Fény Fiút szülő, az Adventi remény beteljesülését, s a Világ Világosságát, a Megváltó fényét hirdető, Karácsonyra kikelő Lucabúza ültetésén át, a Luca szék 13 napon át tartó készítéséig bezárólag, amelyre ráállva, olyan „emelkedett”, megvilágosodott állapotba kerül az arra méltó ember, ki Szentkarácsony éjjelén, az éjféli misén, kezében tükörrel, nemcsak a személyes „fényhozó” jövőjét, de az ártó, „bika szarvas”, boszorkányos erőket is egyaránt meglátja...

E megannyi

– nem a balga véletlen által egységbe rendezett -

keresztény és kozmikus szimbólum, mágikus hagyomány

és népi „játék” okát most is a Jóisten által teremtett,

magos égre emelő tekintetünkkel

érthetjük csak meg igazán!

Az ember „kettős” teremtő természete...

December 13-án, Advent kellős közepén, a Fény születésének a Téli napfordulót harmadnapra követő „Fény Fiúnak”, azaz a „Világ Világosságának” a születését váró, reményt adó, naptári időszakában járunk. Lélekben emelkedünk... Mert:

ilyenkor,

a Nyilas naptári időminőségében,

a Nyilas-Ikrek, azaz régi nevén

a Kettős és a Nyilas Zodiákus pár tükörtartó tengelyén,

a gyógyítás, s a bennünk élő (ön)gyógyítás képességét is szimbolizáló

Kígyótartó csillagképpel a háttérben,

a Mennyországba vezető Tejúton „jár” a

mindenre világos választ adó Nap,

s általa "kézen fogva",

az emberi világ.

Ezidőtájt, a Nyilas asztrológiai jegyében járó Nap szentülete után, az éjszakai égbolton vele szemközt, „égi tükröt” tartva, feltűnik a „boszorkány-szarvas” Bika, a „kettős” Ikrek - a magyar hagyomány Hunorja és Magorja-, valamint Orion csillagkép, a magyar hagyomány Nimródja, az ősapa, ki kozmikus hagyomány értelmében az Atya teremtői minősége a magos égben.

Vagyis a Nappálya és a Tejút kereszteződésében, az égi és a földi világ, így fizikai és szellemi életminőségeink találkozópontján, Tejúton jár emberi világunk, s ennek okán, a mindent körbeölelő decemberi sötétségben, a Fény felé vágyik minden normális lélek.

A Tejút „csillagporos útja”,

az Élet-Fa pedig

iránymutatás is egyben.

Hiszen csakis felfelé tekintve, a Fény felé tekintve, egy megemelkedett nézőpontból vagyunk képesek átlátni kisebb- és nagyobb akadályokkal tűzdelt földi utunkat, személyes és közösségi életünket egyaránt.

Ezért nem véletlen a Lux-Luca, a Fény szentjének a székére „fellépő”, arra rálépő, így a világi dolgokat egy magasabb nézőpontból tekintő archaikus hagyomány sem. S nem véletlen a megannyi termékenységvarázslás, az Orion teremtői minőségét hordozó „égi hátterében” sem. De nem véletlen a Luca napi néphagyomány kettős természete: „szent és boszorkányos” természetű szokásrendje sem éppen a Nyilas időszakának tükröt tartó Ikrek, azaz a régi nevén a „Kettős” Zodiákus tengely naptári időszakában sem...

Hiszen - az égbe vágyók-, csakis tiszta tükörbe nézve pillanthatnak rá kettős emberi természetükre: az Égbe kívánkozó lélek, s a fránya, olykor boszorkányosan ördögi, fizikai valósághoz láncolt test, azaz a földi Életünk kettőségére.

Innen ered  a Luca napi magyar hagyomány kettőssége is,

a néphagyomány szembesítő „tükre”:

a „boszorkányos Luca”,

azaz földi ösztönvilágunk, olykor gyarló, fizikai síkja,

s az innen „szentségként” emelkedő,

a fény felé tekintő Szent Luca,

fényes minőségébe kapaszkodó,

emelkedésre vágyó tudatunk

és lélek állapotunk polaritása.

Hiszen a vágyott szándék éppen ez! 

Az elkövetkezendő 12 nap, a Luca-naptár „teremtése”, az  ösztönvilágból kitörni vágyó földi halandó lelki emelkedése: a tiszta Fény születésének karácsonyi beteljesülése.