Veletek vagyok a világ végezetéig! – Mátyás koronázásának bennünk élő, nagy szent titka...
Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! – Mátyás nagycsütörtöki koronázásának bennünk élő, nagy szent titka...
560 éve koronázták apostoli magyar királlyá Mátyást, az igazságost.
"Az Úr nem ment el, itt maradt,
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös szent, nagy titok!" - írja Babits Mihály az Eucharistia című versében. De hogy mi köze van az Eucharistiának Mátyáshoz, s Mátyás idén 560 évvel ezelőtti, 1464. március 29-i, nagycsütörtöki koronázáshoz? Az az utolsó vacsora nagy, szent titka...
„Szécsi Dénes esztergomi érsek Szent István bazilikájában hatalmas tömeg jelenlétében, régi szokás szerint fölékesítette valamennyi királyi jelvénnyel Corvinust. A nép oly nagy örvendezése közepette koronázta meg és vette körül Mátyást, hogy e nagylelkű királyt különböző népek nyelvén elmondták új Nagy Sándornak, új Caesarnak, Pannonia győzhetetlen védelmezőjének; sokan szittya Marsnak nevezték, mások a római nép maradékának...” -írja Antonio Bonfini, Mátyás humanista történetírója, majd így folytatja: „Megkoronázták hát a Megváltó 1464. évében, uralkodásának hatodik esztendejében.”
1464. március 29. nagycsütörtöke várva várt nap a magyar középkor történelmében. Hunyadi Mátyás ugyanis évek óta koronázott király, ám nem a magyar jog, a Szentkorona jogrendje értelmében. Az apostoli királyságban, a magyar nemzet számára ugyanis egyedül - egyéb szakrális követelményekkel egyetemben - csakis a Szentkoronával koronázott királynak „engedelmeskedik” a nemzet.
S bármennyire is bizonyította Mátyás jó és igaz cselekedeteivel a haza szolgálatára szerződött uralkodói érdemeit: rátermettségét, érettségét, igazságosságát, s kiválasztottságát az elmúlt esztendőkben, a Szentkoronával való koronázatlanságának a hiánya miatt nem teljesülhetett az Ég, s a Föld közös akarata...
Ám ahhoz, hogy e várva várt koronázásnak a lényegi motívumát értsük, hogy megértsük a kapcsolatot Mátyás szent időben, szent földön, szent személy által, Szent Koronával történő megkoronázása és a választott dátum közötti szakrális kapcsolatot, ahhoz értenünk kell a szent titkot...
Ahogy Babits Mihály fogalmaz, az „oly különös szent, nagy titkot”, amely a tér és idő földi dimenzióján túl húzódik... Azaz értenünk kell a történelmi nagycsütörtök napján „született” euchatristia két évezrednyi, szent, nagy titkát. S értenünk kell a Szentkoronával való koronázás évezredes, beavató titkát. Ám meg kell értenünk magát a korszellemet is, a fenséges reneszánszt, s Mátyás magyar humanizmusát...
Isten égi-földi szabálya...
Igen nehéz Isten törvényeiről, égi-földi szabályairól, a teremtés misztériumáról, a kenyér és bor átlényegülésének misztikumáról, s a létezés transzformáló erejű beavatásáról ma, egy olyan korban beszélni, amely alapvetően a Teremtés „kétarcú”, s „kétélű” szabályrendszerét, a teremtett világ törvényeinek polaritását, a férfi-ség, s a női-ség mibenlétét is képes megkérdőjelezni...
Hiszen a jelenkor, amelynek embere - mély tisztelet a kivételnek - a szakrális év transzformáló erejű ünnepeiben is, csak munkaszüneti napot lát - nem pedig a test, a lélek, s a szellem „áthangolásának” misztikus titkát.
Ám nem volt ez mindig így... Sőt! Mátyás reneszánsz korában - vagy ahogyan akkortájt nevezték -, az „all’antica” korszakában egyáltalában nem így volt. Mert az a kor, s az a gondolkodásmód az egyensúlyról, a harmóniáról, s az arányosságról szólt: egyensúly a szellemvilág és az evilági lét, harmónia a teremtett világ természete és az emberi természet között, s tökéletes arányok a mindennapokban Isten, s az ember között. Csakúgy, mint a máig utánozhatatlan a mindennapi életből ihlető reneszánsz képzőművészet ihletett láttatásában.
Vagyis Mátyás egy csodálatos kor szellemi embere, egy olyan magyar koré, amelyben Isten szabályai érvényesültek a mindennapi életben, s Isten szabályai szerint rendezte be magát az uralkodását is az uralkodó. Isten szabályait pedig a reneszánsz embere az Égre festett jelekből olvasta ki az asztrológia ősi tudományának kozmikus jelei által.
Az Égitestek tudománya, vagy ahogyan régente hívták, a „Tudományok királynője” pedig különösen is jelentős szerepet játszott nemcsak a humanista Mátyás életében, de szerte az antikvitásból merítő humanista gondolkodás késő középkori, reneszánsz Európájában. Ahol a pápai, királyi, főúri, papi udvarok kézről-kézre adták a kor legjobb asztrológusait, s ez Mátyás Európa-szerte híres, humanista udvarában sem volt másként. Sőt, maga a reneszánsz nagy király is élen járt az Égbolt tudományának a tanulmányozásában. Ahogyan Antonio Bonfini írja: a király „az égitestek kifaggatása nélkül semmibe sem kezdett...” Hiszen „Magyarország reménye, a világ gyönyörűsége, a haza védnöke, Pannonia üdve!” - dicsőségekkel teli életében, nagyívű jellemét tükröző uralkodásában, sőt még az őt előre óva intő halála napjának meghatározásában is rendkívül nagy szerepet játszott az égbolt „beszédes” ismeretéből táplálkozó humanista filozófia, s az „Ég akaratát” elbeszélő asztrológia.
„Nézd meg milyen volt a kerek égbolt mindkét részben abban az időpontban, amikor Mátyás megszületett!”-szólt a dicsőítő epigramma, azok számára, akik betekinthettek Mátyás messze földről híres budai könyvtárába, a Biblioteca Corviniana-ba – abba az Itálián kívül elsőként alapított humanista könyvtárba, amely a méretét tekintve, a Vatikáni könyvtáron túl, a második legreprezentatívabb volt Európában - és az azt körülvevő fényűző termekbe, amely egyikének a mennyezetére Mátyás, az „Ég akarata szerinti”, születési csillagzatát, az 1443. február 23-i égbolt rajzolatát festették.
A történeti források azt is elmondják, hogy a csillagképekkel teli festett könyvtárban egy aranykereveten, „a szellemét a Mennynek ezen képére irányítva olvasott legszívesebben” a „Rex et astrologus”, azaz „a király és asztrológus”, ahogyan „a bölcs Corvinust”, azaz Mátyást az ő „tréfálkozó” Marziója, Galeotto Marzió humanista hívta.
S kevesen tudják azt is, hogy Mátyás az ég tudományának tiszteletét attól a Vitéz János Nagyváradi püspöktől, a későbbi esztergomi érsektől tanulta, ki a nagy magyar humanista költővel, Janus Pannoniussal együtt az „Alma Materből”, a Padovai egyetemről hozta az antik neo-platonista bölcseleti áramlatot krisztianizálva újraidéző, a humanista gondolkodással együtt lélegző asztrológiát.
Sőt bizonyára az sem köztudott, hogy Mátyást jótanácsaival segítette uralkodásában a kor leghíresebb asztrológusa, Johannes Regiomontanus is - a kepleri heliocentrikus világkép előfutára -, ki az egyik fontos csillagászati fogalomnak, az úgynevezett délkörnek az elhelyezését is Budára tette. Ezzel olyan csillagászati origóként tekintve az úgynevezett Budai-délkörre, s földrajzi origóként tekintve Mátyás reneszánsz udvarára, amely számítási adatként szolgált Kolombusz Kristófnak 1492-ben, Amerika felfedezéséhez is.
„Te vagy a halhatatlan Isten leghűségesebb hírnöke, aki titkainak feltárását lehetővé teszed...” írta „az isteni asztrológiáról” a híres Padovai Orationak a szózatában Regiomontanus. S valóban, Mátyás és a körülötte álló humanisták bizony értettek az idő szavát, s felismerték az ég jövőbe látó jeleit... Azaz ismerték a jövő nagy titkát...
S bár Mátyás 1464. március 29-i koronázási napján felesége, Podjebrád Katalin halála miatt (1464. március 8.) még bőven gyászban járt, ám értve az idő urának szent titkát, magyar királyként pedig ismerve a magyar jogrend Szentkoronával való koronázási szertartásának (a „szent helyen, szent időben, szent személy által, az árpád-ház szent vérét hordozó kiválasztott személy együtthatásának) a beavató titkát, tudta, hogy 1464. tavaszán elérkezett a rendelt idő...
A szent idő, amelynek csillagzata alatt a koronázás beavató szertartása hozzájárul uralkodói sikeréhez. A sikerhez, amely messze nem öncélú, hanem összhangban áll a nagy király istentől rendelt küldetésével: a Magyar királyság erejének a növelésével, s az elkövetkezendő súlyos történelmi évszázadok traumáinak az átvészelésével. A küldetés, amely biztosítja a nemzet elmúlásával szemben, az újjáéledést, a nemzethalállal szemben, a nemzeti megmaradást, s a jövőbeni feltámadást...
Az utolsó vacsora, s a nagycsütörtöki koronázás nagy, szent titka...
1464-ben úgy esett, hogy március 29. nagycsütörtökre esett. Azaz Mátyás a Tavaszi Nap-éj egyenlőséget követő Teliholdhoz alkalmazkodó Húsvétjának „mozgó” ünnepét megelőző nagyhét, nagycsütörtökére időzítette a koronázást. Miért? A válasz a nagycsütörtöki utolsó vacsora szent titkában, az eucharistia transzformáló erejében rejtőzik...
„Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, 28mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára. (Máté 26.29.) - szól minden egyes szentmise liturgiájában az Eucharistia szent, nagy titka...
Mert amint Jézus üdvtörténetében a szent lakoma titka magában hordozza a kereszthalál utáni feltámadás átváltoztató, transzformáló titkát, az örökléthez tartozás élő, eleven misztikumát - melyet a XX. század egyik legnagyobb keresztény misztikusa, Pio atya úgy fogalmaz, hogy „az egészkozmoszt a Mise Szentáldozata tartja fenn, miértünk...” -, úgy hordozta a Jézussal való egyesülés szent titkát Mátyás Szentkoronával való nagycsütörtöki beavatása.
Hiszen, amint az utolsó vacsora szakrális mintájára született eucharistiában együtt él az üdvösség egész eseménye - a megtestesülés, a kereszthalál, a feltámadás a szentlékek elküldésének, azaz a megváltásnak a teljes misztériuma -, úgy van jelen Mátyás koronázása által a magyar hazában a történelem által keresztre feszített nemzet, s haza üdvtörténeti feltámasztása.
Így él velünk, s bennünk mesében, dalban, versben és énekszóban a világ végezetéig Mátyás igazsága által a Világ Világosságának, az Igazság napjának, Jézusnak az igazsága: „... Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Máté 28. 16-20)
